Gudor Kund Botond 1971-ben született az erdélyi Balázsfalván. Református lelkész, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese. Évtizedek óta végez értékmentő munkát a szórványvidéken, sok-sok templomunk, műemlék épületünk megmentése fűződik a nevéhez – szoros együttműködésben a Teleki László Alapítvánnyal. A szórványmagyarság helyzetéről, a magyar kötődésű épületek megmentésének szükségességéről beszélgettünk vele.

Lelkészi munkája nagy részben a szórványhoz köti. Milyen tendenciák látszanak az utóbbi időben? Milyen mértékű, iramú a magyarság visszaszorulása az ön által ellátott területeken?

Borberek, református templom

Legelőször el kellene dönteni, mit nevezünk szórványnak. A nagyvárosok külvárosai (Kolozsvár, Brassó) ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint a véglegesen szórványnak kikiáltott dél-erdélyi régió. Mégis paradoxonok korát éljük. Míg általában demográfiai mélyrepülés van, a nagyobb dél-erdélyi települések melletti szórványok (például a Gyulafehérvár melletti Magyarigen vagy Alvinc) az olcsóbb telekárak és egészségesebb lakáskörülmények miatt váratlan demográfiai utánpótlást kaptak. Magyarigeni szolgálatom alatt legalább 300 százalékkal nőtt a gyülekezet! Igaz, három egyháztaggal kezdtem lelkészi tevékenységem. A szórvány az apadó demográfiai tendenciák mellett a tömb számára nem csak „végvári vitézként” vagy „bástyaként” szolgál, hanem sok esetben a közösségi revitalizáció számos pozitív példáját sugallja. A kulturális turizmustól a műemlékvédelemig és rendezvénysorozatokig a szórvány a maga nemzetpolitikai helyét is kikövetelte. A régióban hasonló mértékű a magyarság fogyása, mint a Székelyföldön. A nagyon kisszámú közösségek esetében azonban stagnálás és esetenként gyarapodás észlelhető, igaz, a nagyobb közösségek rovására. Minden esetben a fogyást a kiköltözések és kiöregedés mellett a nagyfokú etnikai asszimiláció okozza. Ez utóbbit az egyház és iskola fékezni próbálja, de az etnikai vegyesházasságok és a „nem érvényesül a gyermek” szórványpszichológiája önnön lemondásunk és hibánk miatt a többség oldalára sorolja be közösségünk számos tagját.

A Teleki László Alapítvánnyal együttműködve jó ideje fáradhatatlanul szervezi olyan magyar műemlékek megújítását, amelyeket sajnos már alig, vagy egyáltalán nem használnak magyarok. Mit gondol, miért fontos mégis, hogy ezek az épületek megmaradjanak?

Alvinc, református templom

Lemondani műemlékeinkről könnyű, sőt kényelmes lehet. Amikor lemondunk egy-egy régióról, műemlékről, emberről, akkor önmagunkat tagadjuk meg. Valójában a „nem érvényesülünk” szindróma fordított pszichológiáját követjük. Eszerint csak ott éri meg befektetni, ahol közösség (szavazat, gazdasági háttér) van. Be kell vallanunk, az önhibáján kívül tékozlóvá vált fiút, azaz a szórványt már nem engedhetjük sem a nemzet asztalához, sem nem költünk túl sokat rá. Költséges lenne. A lemondás pszichológiája azonban ennél többet is jelenthet: lemondást múltunkról, történelmünkről, nemzeti örökségünkről, a süllyedőnek vélt hajóból a még ki nem szállt sorsokról-életekről is. Egyfajta kivénhedt és időközben elhunyt távoli rokon fölötti sajnálkozással, de beletörődéssel körülvett temetéshez hasonlít. Így a szórványt csak a bezárt, mára már kitermelt aranybánya körüli nosztalgiázás hangulatával (vajon van-e még arany benne?) vesszük körbe. Más esetben a történelmünket hibáztatva keseregve, sajnálkozva, bosszankodva és nemritkán nemzeti módon indulatosan.
Minden ilyen jellegű hozzáállás alapjában destruktív. Elsősorban amiatt, mert a gazdasági potenciált jelentő szórványrégiók önmagukért és másokért profittermelők is tudnak lenni. Nem pusztán szellemi értelemben. Művészi érték rejlik bennük, sok előttünk járó magyar generációnak tehetsége, pénze és élete. A történelem és a kultúra a legtöbbször nem azonnali profittermelő, még a tömbben sem. Másrészt a lemondás visszavonulási stratégiát feltételez, de ez sincs még igazán kidolgozva. Hova rohanunk tovább, ha már a tömb szélén lesz a pusztulás? Az épületek megmaradása, fenntartása számomra egyenértékű a nemzet történelemben tett lépéseinek megőrzésével. Emlékek nélkül menthetetlenül a magyarok által népesebben lakott országrész is kiüresedik. Előbb lelkileg, majd utána fizikálisan is. Ugyanakkor a műemlékmentés nem öncélú, jövőnek szóló üzenet. Közös felelősségünkről szól, amely nem csak a miénké, hanem az itt élő románságé is. Minden műemlék, még romosan is, európai kultúránk egyedi védjegye. Európa művészetének megannyi erdélyi visszhangja. Az is igaz azonban, hogy a kulturális turizmus a szórványban, amely a műemlékek körül meglehetősen élénk az utóbbi években, intézményfenntartó jellegű. Magyar egyházak és iskolák élnek vele és általa. Létük, közelségük miatt magyar családok találnak hosszú vagy rövid távon megélhetést. Emiatt fontos a műemlékek fenntartása. Számomra ezzel nem a múltnak, hanem a tervezhető jövőnek és megmaradásunknak üzenünk. A műemlékvédelmet nevezhetjük akár felelősségnek is, amely történelmietlen korunkban akár szlogenként is hathat, de magam számára olyan örökség, amely kötelez és közösségi örömöt szerez.

Körülbelül hány épület felújításának szervezésében vett részt eddig?

Legalább tizenöt műemlék templomon a dél-erdélyi régióban, de tágabb értelemben Fehér megye (a Nagyenyedi Református Egyházmegye) összes temploma szívemhez közel álló. Az erdélyi templomfelújítási projektben szolgatársaimmal, civil társadalmunkkal mind a 43 templom körüli tennivalókat tekintettem át, sőt a Hunyad vagy egykori Torda-Aranyos templomai is közel állnak érdeklődésemhez.

Melyikre a legbüszkébb?

Őraljaboldogfalva, református templom

Őraljaboldogfalva, Boroskrakkó templomainak zsindelyezésére. Marosszentimre, Sárd, Magyarigen templomainak tetőszerkezeti javításaira. A sok helyen feltárt freskókra, falképtöredékekre is büszke vagyok. Az alvinci templom hatvan év utáni ismételt használatbavételére. Diód templombástyájának megóvására. Számomra nincs igazán rangsor. Minden esetben örömmel tölt el egy részeredmény és szomorúsággal egy olyan épület, amelyről lemondunk. Örömmel tölt el, ha nemzettragédiáinkat elsirató verseinket nem málló vakolat, hanem a már élő közösség közepette kell elmondani. Ilyenkor a templom és a kisközösség többet mond, mint a szomorú vers. Életem egyik legszebb szakasza az volt, amikor civil kezdeményezéssel mentettük meg például a borbereki templom szentélyét.

Hogy látja, az alapítvány, vagy a magyar állam támogatása mire elég azokon a területeken, ahol magyar emlékek várnak megmentésre, megújításra?

A nehéz időkben a Teleki Alapítvány vállalta fel a roskadozó, közösség nélküli templomaink sorsát. Ma már az anyaország jelentős összegeket áldoz műemlékvédelemre és az erdélyi magyar közösségek megtartására. A Teleki Alapítvány a szórvány speciális körülmények közötti templomainak megmentésére tesz erőfeszítéseket, míg jelentős támogatás jutott a közösséggel is rendelkező templomok megóvására is. Mindkét esetben a szakszerűség és következetesség jellemzi a támogatásokat. Közösségteremtő jellegükön túl az a jelentős anyagi áldozat, amely az utóbbi években közös történelmi örökségünket hivatott megőrizni, példaértékű másoknak is. Fontossá és érdemessé teszi a küzdelmet emlékeink megóvása érdekében. Arra biztat, hogy túlélési és revitalizációs stratégiák, kulturális útvonalak mentén tervezzük a műemlékvédelmet, hiszen az intézményfenntartás biztos zálogát jelentik.

Önnek – akár lelkészi munkájában, akár épületmentő tevékenységében – mi jelenti a sikerélményt?

Marosszentimre, református templom

A sikerélmény nem mindig a végeredmény, hanem maga a munka és feladat. Az emberek azon öröme, amikor például hatvan év után ismételten elénekelhetik a Tebenned bíztunkat a Maros melletti alvinci templomukban. A sikerélmény mindig azt a biztatást jelenti, amellyel egy erre járó, sokkal jobb helyzetben levő közösségnek szavak nélkül is meg lehet üzenni, hogy az ember számára nincs olyan, hogy nem lehet. Az ember sosem juthat el olyan mélypontra, hogy onnan ne kezdhetné újra. A sikerélmény számomra az újrakezdés utáni folytatás nagy öröme. Az, hogy ebben a munkában sosem vagy egyedül, szerető szívek vannak, voltak melletted. Öröm számomra az, amikor a többségiek, akár a gyulafehérvári egyetemen is, ugyanazt az utat járják. A sikerélmény lelkészi szempontból mindig az a pillanat, amikor egy évtizedek óta romokban levő templomban újra megszólalhat az Ige és a Zsoltár, egyszerre azoknak az ezreknek az emlékével, akiket az idő kiirtott gazul. Egy ilyen épület talpra állása jól sikerült történelmi és hitbeli lecke, amelyből a maréknyi nép mellett a nagy közösség nyer. Örömet és hálaadást jelent a folytatás lehetősége, kitörést a százéves romos magányból, igazi és kötelező nemzeti restitúció. Örömhír (azaz evangélium) egy-egy templom újraéledése, hiszen a misszió ígérete rejlik ebben. Jelzi ez, hogy nem hiába éltünk a világon, mert a kötelező minimumot a legkisebbel szemben is megtettük.

Gyulafehérvár vidékéről is származik? Miért itt szolgál, és hogyan, mikor határozta el, hogy lelkész lesz? Az épületek, műemlékek iránt egyébként is van érdeklődése, vagy „csak” az esperesi kerületéhez tartozó értékek miatt?

Lelkészgyermekként – harmadgenerációs lelkészi család sarja vagyok – onnan származom, ahol édesapám épp református lelkész volt. Így a dél-erdélyi Búzásbocsárd a szülőfalum, de nem tagadhatom le Balázsfalvát, sőt távolabbi gyermekkori vakációim színhelyeit, Aranyosgerendet (a nagyszülők faluja) és Nagygalambfalvát (nagynénémék települése) sem. Számomra ugyanilyen fontos Nagyszeben és Kolozsvár, diákkorom két városa, mint Magyarigen és Gyulafehérvár, későbbi szolgálatomnak színhelyei, vagy Erdély általában, amelynek épített örökségét és a benne őrzött templomos istenhitet a szívembe zártam. Már gyermekkorom óta vonzott Aranyosgerend ősi temploma és annak római és román kori emlékei, a galambfalvi Szent Erzsébet-freskó, az algyógyi körkápolna, a kéméndi templom nagyszerűsége, a magyarigeni templom barokk pompája, Boroskrakkó román kori nagyszerűsége, Gyulafehérvár aulikus kisugárzása. A tizedik osztályban döntöttem el, hogy az egészségügyi pálya helyett a lelkészi hivatást választom. Műemlékszeretetem valahogy ösztönösen mindig életem részét képezte. Ugyanakkor történelemszeretetem következménye volt az, hogy történelemből diplomáztam, majd doktori tanfolyamot végeztem el. Leginkább a 18. századi történetírással, a 16-17. századi felekezetközi kapcsolatokkal, Bod Péter történetírásával foglalkoztam. Szabadidőmben lehetőség szerint publikáltam. Az egykori Gyulafehérvári Református Egyházmegyéről szóló könyvemben megörökítettem a sokszor elfelejtett, ma már szórványban levő műemlékeinket is. A műemlékvédelem valamikor a Teológia vége fele került figyelmem központjába, amikor Dr. Gálfy Zoltán egyháztörténész professzorom azzal küldött ki Magyarigenbe, hogy majd ott „cserepeket kell igazgatni”. Ez a munka úgy néz ki, hogy lassan huszonöt éve folyik. A Nagyenyedi Református Egyházmegye espereseként természetesen felelősséget érzek minden szakrális terünk iránt, azok iránt is, amelyek jó, vagy akár rossz állapotban vannak. Ezeknek ápolását, megóvását lelkésztársaimmal és közösségeinkkel együtt végzem. Ha nincs közösség, mindig a szomszédos gyülekezet felelősségét próbálom élesztgetni. Érték végül is mindenhol van, csak észre kell venni. Elvégre az elpazarolt és elfelejtett értékeinkért az utókor, vagy a Történelem Ura vonhat felelősségre.