„Nagyon szerencsés embernek tartom magam”

Káldi Gyula építész, a Teleki László Alapítvány kurátora

Kevesen tudnak többet Magyarországon a műemlékvédelemről, mint ő: az 1950-ben született Káldi Gyula a Műegyetem elvégzése után azonnal műemlékesként kezdett el dolgozni, felújításokat tervezett az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) munkatársaként.

Erdélyben 1972-ben járt először, építészhallgatóként. Szerelem volt első látásra. Attól fogva szinte nem múlt el év, hogy ne utazott volna határon túlra – hol szakmai útra, hol barátkozni, megismerni a határon túl élő magyarok életét, kultúráját, a rendkívül gazdag épített örökséget. „Az egyetemen, ha nem is nagy számban, de okított néhány régivágású oktató, akik elvittek bennünket határon túlra szakmai kirándulásra – meséli. – Én akkor már célzottan kerestem a lehetőségeket. Az OMF devizamentes csereutazásainak keretében például lehetőségem nyílt arra, hogy az 1980-as években a Szabadka melletti Horgos községben álló Kárász-kastélyt felmérjük. Családilag amúgy nem volt kötődésem, szüleim mindketten bel-magyarországiak voltak.”

Amikor az első Orbán-kormány idején, 1998-ban megalakult a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalon belül az a szakmai csoport, amely a határon túli műemlékekkel foglalkozott, értelemszerűen ott folytatta a munkát egészen nyugdíjba vonulásáig. Már nyugdíjasként csatlakozott a Teleki László Alapítványhoz.

Amikor arról kérdezzük, van-e kedvenc műemléke, tájegysége, azt feleli: egy nincs, a határon túli műemlékeket általában szereti és értékesnek tartja. „Az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki műemlékállomány értékét az adja, hogy ezeken a területeken, mivel ide nem ért el a török, nagyobb számban maradtak meg középkori épületek, kisebb falusi templomok is – mondja. – A
magyar középkor legszámosabb emléke tehát határokon túl található.”

Káldi Gyulát mostanában a falképtöredékek lelkesítik leginkább: számos középkori istenházában lelnek érdekes falképekre, egyéb középkori részletekre, amelyek révén jelentősen bővül a tudásunk a középkori magyar építészetről. Ez, mondja az építész, azért is fontos dolog, mert a mai Magyarországon alig van a török hódoltság idejéből származó épület.

És hogy ebből a sok kincsből mi menthető meg, illetve mit érdemes megmenteni? „A magyar kormánynak kötelessége megmenteni néhány ilyen épületet mindenütt, függetlenül a demográfiai helyzettől – magyarázza Káldi Gyula. – Minden területen esetenként dől el, hogy mit kezdünk egy műemlékkel. Ebben a látogathatóságtól a nemzetpolitikai szempontokon át az építészeti jelentőségig számos tényező játszik szerepet. Egyik legutóbbi felújításunk a kárpátaljai Gerényhez kötődik, ahol, bár már nem a magyar közösség használja, olyan hatkaréjos rotunda áll, amilyenre összesen négy példát ismerünk a Kárpát-medencében – Karcsa, Kiszombor és Kolozsmonostor –, amelyek közül ráadásul az utóbbi csak romként maradt meg.”

A Teleki László Alapítványnál végzett munkájában a legnagyobb örömöt az jelenti számára, amikor egy-egy helyszínen komolyan veszik és alkalmazzák is a tanácsaikat, szakítva olykor évtizedes rossz beidegződésekkel: ott van például a délvidéki egyházak esete, amelyeknek a Magyar Nemzeti Tanács szervezett műemlékvédelemről szóló összejövetelt, és amelyek azóta is odafigyelnek a műemlékbarát megoldásokra, az esztétikusabb helyreállításokra. A felvidéki református egyházzal is jó a kapcsolatuk, ahol szintén rendszerszintű tanácsadást nyújtanak. Ezt a munkát a Káldi Gyula társszerkesztésében húsz évvel ezelőtt megjelent kézikönyv, A műemlék-helyreállítás gyakorlati kérdései című kötet is segíti.

Bár sok nehézséggel szembesül munkája során – a Kárpát-medencében a legtöbb helyen nagyon nehéz megfelelő minőségben dolgozó szakembert találni, ezért a felújítások nem mindig zökkenőmentesek –, és az utánpótlás hiánya miatt némileg aggasztja a határon túli műemlékvédelem jövője is, Káldi Gyula elégedett: „Nagyon szerencsés embernek tartom magam, nagyon örülök, hogy annak idején errefelé indultam el. Ennél változatosabb, szebb és izgalmasabb munkát elképzelni sem tudok.”